Ezer évvel ezelőtt,
Ezertizenhétben,
Ködfátyolú messzeségben,
Sok év tükrében.

Négy év, s még egy,
Csillapod’ moraja,
Elhalkul a Föld,
Régi pohara.

Fátyol mögött,
Rég, mi már fagyott,
Egy várkastély állott
Egy befagyott tavon.

Ablaka ezer is,
Ajtaja tömkeleg,
Tökmagmező, mi
Mellette terül el

Cicomás palota,
Benne sok-sok szép szoba,
Mintha sok szeplő lenne ottan.
Kapuja akkora,

Mint egy óriási
Nagy pofa,
Kinyílik előttünk,
S mi kegyes léptekkel belépünk.

Bent a várban, aztán
Szolga sürög forog,
Hogy Úrnőjének
Dolga jó legyen.

A földön hosszú,
Fodros vörösszőnyeg,
Alatta padló, fából
Jó minőségű csiszolt.

Beléptem egy szobába,
Az étkező vala,
Asztalon gyülekszik,
A torta, a vajas,

Sok-sok nagy hús,
Fekszik krumpli ágyon,
Alant pedig nyolc nyúl,
Nyúzott koponyája.

Nem bírtam ki,
Bele is haraptam,
Egy nagy sültbe,
Mi ott feküdt alattam,

Egyszer csak a hús
Szétfoszlék kezemben,
S a vár összedől,
Nyomban, úgy septiben,

Újra jön a fátyol,
Áthatolhatatlan.
Leértem a földre,
S a várat nem láttam.

A csodás kastély,
Gyors szertefoszlott,
A helyén most,
Nagy irodaház posztol,

Én csak bámulok,
Süketen és némán,
Nézek, nézek,
De a kastélyt, el sose felejtem.