Hadrendbe álltak,
Mind a magyar katonák,
Sípszóra várván,
Álltak a csatatér közepén.
Lerohan–e a török?
Vagy a német
Miatt állnak?
Senki nem érti.
El fognak fáradni,
A szép magyar fiúk,
Oldalukon puska,
Megtöltve söréttel.
Kezükben a gránát,
Hónajjuknál erszény,
Lőporos zacskó,
Mi belőle kandikál ki.
Jő a dicső tábornok,
Jónás Gergely vala,
Ottan áll a sarkon,
Követtel a hóna alatt.
Majd végül a török követ,
Ki nem tört török követ,
Elfutott előlük,
Porcsíkot húzván, a Váci utcán.
Merthogy a sereg,
A Váci utcán álla,
A törökök pedig
Itt megtámadának.
Legalábbis
e hírt hozá
A török követ; kinek
Már csak a sapkája látszik.
Előjövé a parancsnok,
Elkürtölte tehát,
Mily veszedelem vár reánk,
Hős ország katona ebei.
Mint égi csillag,
Úgy ragyog fel messze,
A török hadseregnek
Szép, hímzett zászlaja.