Sziasztok! Én vagyok a legkisebb pucimuci. Bár biztos vagyok benne, hogy nem láttatok még minket, sőt elárulom, nem is fogtok, ugyanis láthatatlanok vagyunk számotokra.

Én vagyok családomban a legapróbb pucimuci gyerek, bár ez se számít, mert magasságom és életkorom számotokra bizonyára ismeretlen. De valamiről azért felismerhettek minket. Ha kikötődik a cipőfűződ, vagy lehúzódik a slicced, azt mi tesszük. Még slicclehúzó világbajnokságokat is szervezünk! Ez nálunk annyira népszerű sport mint nálatok a foci. Én is indultam egyszer versenyzőként, nem szeretnék beképzeltnek tűnni, de minden feladatot sikerült hibátlanul megoldanom, s aznap mindenki lehúzott sliccel sétált a városban és összegabalyodott cipőfűzőit bogozgatta.

És még valamit tudnotok kell rólunk: imádunk női táskákban bujkálni és halálosan rettegünk a buszoktól. Persze csak a buszoktól, s nem a puszoktól, azaz pucibuszoktól félünk. A buszon ugyanis ti, a puszon pedig mi utazunk. Jaj, erről eszembe jut egy vicces sztori. Hallgassátok!

Egyik nap egy óriási női táskában utaztam. Higgyétek el egy aranybánya volt! Volt ott valami hegyes-szúrós izé, egy cucc amivel pirossá kentem magam, száraz kenyér maradék, szemét halom, bűzt árasztó gömbölyű valami, szendvics, ami hopp eltűnt, és valamilyen ceruza, ami még a 10B-s ceruzánál is maszatosabban fogott. Ekkor megálltunk a járásban. Apropó, a nő állt meg, én pedig egy kemény, fémlapos székre kerültem. Ott tíz percet vártunk. A nő már káromkodni kezdett amikor becsörtetett- cammogott egy BUSZ!!! Agyamban az antibusz-radar élesen és hevesen csipogott, már-már teljes erőből sípolt, innen tudtam, hogy egy szörnyű busz és nem egy kedves kis pusz érkezik a megállóba, de nem tehettem semmit. Jézus Isten! Egy buszra kerültem! Elindult, úgy zötykölődött, mint holmi elefánt a friss betonban. Büdös volt, mindenki hangoskodott, de azért még hallottam ahogy a nő telefonon beszél, pontosabban tudta nélkül kihallgattam. Egy bizonyos Zoli nevű illetővel arról beszéltek, hogy mikor randizzanak és ki hozza a gyertyát.

A nő befejezte a beszélgetést és el akarta tenni a telefont a táskába. Amikor kinyitotta a zipzárt akkor kimásztam belőle, buliból lehúztam sliccét, majd előrefurakodtam. Jeleztem, a vezető rám bámult, de persze engem nem látott meg. Mi pucimucik természetesen a buszvezetőket is utáljuk, szóval örülök annak, hogy nem látott engem. Ő viszont valószínűleg kevésbé, ugyanis azt hitte a jelző rendszer magától nyomódott le.

– Már ez is rossz. Megint vissza kell térni az ősi módszerekre. Minden megállónál ki kell nyitni az összes ajtót, és ha késel azt levonják a fizetésedből! Nem éppen egy álommeló ez mostanában! - zsörtölődött a bajsza alatt.

Majd jött a megálló, a sofőr kinyitotta az ajtót, én pedig leszálltam.

Végre megmenekültem! Többet nem szállok buszra! Soha! Látjátok emberek mily szörnyű helyekre képes elvinni egy női táska? Sokszor voltam már táskákban randik közepén, voltam szeméttelepen is, pucimuci kórházban a romlott pogácsamaradéktól, szekrények mélyén egy elfelejtett szakadt, szagos táskában, kukában, de ilyen borzalmas helyen mint egy BUSZ még soha. És elárulom többet nem is fogok. De most boldog vagyok! Vagyis csak voltam, ugyanis felhőtlen boldogságomban nem figyeltem merre megyek. Nem figyeltem fel az elém kerülő sínekre, s éppen jött a vonat. Én pedig ott álltam sóbálványként a vonat előtt. Becsuktam a szemem! PAFF!!! Amikor kinyitottam a szemem a vonat szélvédőjén lengtem jellegtelenül, mint egy láthatatlan óriási madárpotty. Senki nem törődött velem. Persze tudom, nem láttak, de a hangomat azért csak hallhatták volna! De az emberek nem csak vakok de süketek is, így történt, hogy már a vonattól is félek, pontosabban rettegek. Szívesebben lennék most abban a női táskában, szendvicset zabálva. Végül is egy ablakmosás fájdalmas következményeivel lekerültem az üvegről.

Eltöprengtem a történteken, de végül meguntam a töprengést. Elmenekültem, és sose tértem vissza a városba.