Sziasztok!

Én vagyok a legkisebb pucimuci. Biztos vagyok benne, hogy nem láttatok még engem, de elárulom: nem is fogtok, ugyanis mi láthatatlanok vagyunk. A pucimucik évek óta, sőt évszázadok óta itt élnek köztetek és sokáig senki nem tudott a létezésünkről. Mígnem én a legkisebb pucimuci nagy zűrbe nem keveredtem.

Történt ugyanis, hogy családommal kirándulni mentünk a közeli városba, Debrecenbe. Óriási épületek álltak itt, csakúgy, mint Budapesten, ahol nemrég jártam. Az emberek sürögtek-forogtak a városban, rohangáltak keresztül-kasul: ki egy boltba ment be, ki beszélgetett, volt, aki buszra várt, (igazából nem is értem miért érdemes az időt fecsérelni egy ilyen ijesztő és visszataszító dologra, mint a busz) és volt néhány olyan kópé, aki csak úgy téblábolt a városban a kezében fényképezőgéppel, fotózgatott és ámuldozott az egyes épületek szépségein.

Mi már sokat kirándultunk errefelé s most apa óriási ötletéből itt is fogunk aludni kis sátrakban. Az idő egyre csak telt és telt, későre járt és elfáradtunk a testvéreimmel. Anya ekkor mutatott egy jó helyet a sátorveréshez. Nagyon megörültem. Végre leülhetek, mert a lábam már nagyon sajgott a sok járástól. A helyet ahová felverjük a putipit (a pucimuci sátrat) egy nagy fémdoboz mellett találtuk meg. Az volt rá kiírva: „NAGYERDEI STADION”.

Mi lehet az a stadion? Alapjában véve rettenetesen hasonlított a pudionhoz, amiben a pucimucik putballt játszanak. Gondolkodom még egy kicsit azon mi lehet valójában ez az orbitális stadion, közben apa hangos puffanásokkal verte be a földbe a putipit. Felállt a sátor. Megvacsoráztunk és olyan álmos voltam, hogy félkilenckor lefeküdtem aludni. Azonnal elaludtam.

Egy fülsiketítő sípfújásra ébredtem, a puciórám szerint 20:45 volt. Próbáltam visszaaludni, de hangos kiáltozásokat hallottam. Pontosan nem hallottam mit mondanak, de az biztos, hogy örülnek, ugyanis a kiáltásuk rendkívül örömteli volt. Kimásztam a hálózsákból és szépen kisomfordáltam a putipiből. A sátor sarkánál tűz fénylett, anya és apa meg a testvéreim szalonnát sütöttek. Nagyon ínycsiklandó volt az illata. Majd az illatolásból egy újabb, - a sátron kívül még hangosabb - üvöltés hangzott fel. Ez felháborító! Azonnal cselekednem kell, mert nem tudok aludni. A hang abból a bizonyos NAGYERDEI STADION-ból jött. Most láttam meg, hogy pont velem szemben van egy kapu. Előtte őrök. Mivel nem láttak egyszerűen átfutottam a két biztonságis között. Balra fordultam és egy nyitott ajtó fogadott.

Beléptem, a szobában volt két képernyő és egy mikrofon. Ekkor belépett egy ember. Vékony fekete ruhát viselt és olyan, de olyan hosszú bajuszt, hogy eltakarta a száját is. Odaállt a mikrofon elé és bemondott: - A rendes játékidő véget ért, 3 perc hosszabbítás következik. – mondta, majd kiment.

Itt a megoldás! Odaálltam a mikrofon elé és torkomszakadtából beleüvöltöttem: - Maradjanak csendben! A legkisebb pucumuci nem tud aludni!

Óriási nevetés tört ki a nézőtéren. Nem vettek komolyan, Lehet, hogy nem hitték, hogy én pucimuci vagyok. Ekkor megjelent egy őr, megijedtem és kiszaladtam a szobából, ki a stadionból egészen a sátramba a jó meleg hálózsákomba. Másfél óra múlva elhallgatott a kurjongatás és elaludtam.

Így történt, hogy az emberek tudnak rólam, a legkisebb pucimuciról. Legalábbis azok, akik hittek nekem és nem nevettek ki abban a hatalmas stadionban.

/A mesémet az öcsém, Nándi illusztrálta/