Amidőn vége lészen
A hosszú műtétnek,
Tihamér ismét egy
Egy ágyon találja magát.

Fel akará állni,
Mén messzi földre,
Csatára kelni a
Veszett törökkel!

De teste meg sem rebben,
El vala az fáradva,
Lehunyta a szemét,
Ismét elaluda.

Bóbiskolt, mint
Vén kecske a hegyen,
A régi teliholdkor.
Baljós éjnek,

Ez nem nevezhető.
Lengnek a fák ágai,
A nap sem süt már.
Régi múltról álmodá:

Álmában elgondolkodá
Hű parancsnokáról,
Ki vérét adatá,
A népért, hazáért.

Elgondolkodik,
Hős bajtárasain,
Kik meghaltak ugyan,
De az emlékük mindig él!