Kicsapódik az ajtó… A meleg, afrikai levegő hulláma csapta meg a házat. Én, a 12 éves Angelo feküdtem a faforgáccsal behintett földön és az ajtóra szegeztem a tekintetem. Hosszabb csönd után következett, majd 3 fegyveres ember rohant be a házba. A kintről hallatszódó lövések visszhangja közben végigkutatták az egész szobát. A tekintetük megállapodott rajtam, oda futottak hozzám és egy méretes szalmazsákot húztak a fejemre, majd jól kupán vágtak.

Egy hajó rakterében ébredtem fel, ijedtségemben legszívesebben anyáért kiáltottam volna. Vajon mi lehet vele? Lelőtték a felkelők? Netán látom-e még valaha? – E kérdések tolultak az agyamba. Azután megembereltem magam és körbenéztem. Egy széles hajó aljában száz-százötven nyöszörgő, vagy alvó gyermek hentergett szanaszéjjel. Ki tudja mennyi ideje vagyunk már itt lent? Egy-két órán belül megéheztem, felálltam ennivalót keresni. Találtam egy elkülönített sarkot tele emberi fekáliával. Nyilván ez volt a megkönnyebbülészeti körbegugolda. (Ezt a szót egy barátomtól hallottam felnőtt koromban, mert bizony én ezt a történetet 73 évesen írom le.) Elborzadtam a látványtól, gyorsan továbbállottam. Körbejártam a teljes hajótestet, de enni és innivalóra sehol sem bukkantam, így hát visszafeküdtem a kemény, szálkás fapadlóra.

Harmadnap kaptam egy kulacs vizet és egy kis karéj száraz kenyeret, amit nagyon hamar fel is faltam. egy órával később kinyitották a feljárót és libasorban kivezettek minket a szárazföldre. Ezek után felszállítottak minket egy teheneket szállító gőzpöfögészeti tovalöködöncre (ezt is attól az Úrtól hallottam) és elindultunk egy ismeretlen város felé. A félelmem csak fokozódott amikor ismét felém fordultak a gazfickók. Ebben a szürke, levegőtlen, szalmával telített kabinban lehettünk vagy ötvenen. Egy félóra múlva megérkeztünk egy városba. Letereltek minket a vonatról. Az utolsó lépcsőfokon orromat megcsapta a gőz és füst vegyes szele. Felnéztem az égre. A napsütés elárasztotta a tekintetemet.

-Hol lehetek? – ábrándoztam magamban. – Melyik városban, hol házak óriás kavalkádja fogad bármerre nézel?

A gyönyörű paloták felé fordítottam fejem, kitereltek bennünket egy nagy térre, ahol elkezdődött a rabszolga-árusítás.

• Hát ezért raboltak el engem, rabszolgának kellettem nekik. – töprengtem magamban. Mielőtt sorra kerültem volna egy fiút eladtak takarítónak, egy leányt ágyasnak és egy másikat konyhasegédnek. Megfogták a vállam és kirángattak a tömegből.
• Fiú, rendkívül értelmes, jól fog az esze, rengeteget segíthet a házi munkában! – kiabálta az elrablóm.
• Megveszem! – kiáltotta egy márkinő.
• Eladva! – vágták rá.

Szemébe néztem új gazdámnak és elhatalmasodott rajtam a félelem. De szerencsére tévedtem, sőt a márkinő a nála eltöltött években egyre többször dicsérte meg a munkámat s végül annyira jó segéd lettem, hogy a híres Johann  Georg Christian von Lobkowitz herceg udvarába kerültem.

• Figyelj, mivel hű maradtál hozzám és sok háborúban is az oldalamon harcoltál, elkezdhetsz tanulni! – mondta a herceg. Megdöbbentem álltam előtte. Ez volt életem álma. Magamfajta néger embernek ilyen lehetősége nem igen adódik.
• Kö-kö-köszönet Uram! – hebegtem zavaromban.
• Most elmehetsz, s hozz nekem egy teát mézzel!

Tehát elkezdtem tanulni, hosszú-hosszú éveken át szívtam magamba a nyelveket és a filozófiát.

Majd miután Uram meghalt, Joseph Joseph Wenzel von Liechtenstein udvarában találtam magam. Új gazdám imádott engem és mindenhová magával vitt, körbejártuk egész Európát, találkoztam II. József királlyal is. Imádtam segíteni neki mindenben, amire utasított.

Pár évvel később nőül vettem életem szerelmét Magdelena Christianat, aki házasságunk után tíz évvel végre teherbe esett és megszülte szemem fényét, a kislányomat. Soha eddig nem voltam annyira boldog, mint akkor.

Majd Uram halála után örökösének Franznak a szolgálatába kerültem, aki fia mellé fogadott nevelőnek. Egyik nap összevesztem egy udvari zenésszel, akit valamiféle Mozartnak hívtak. Azon vesztünk össze, ezzel az undok fráterrel, hogy bejelentés nélkül zeneórát akart tartani a fiúnak. Amikor ezt nem engedtem, csúnyának mondott a bőrszínemre. Felpofoztam és kiviharzottam a teremből.

Ez időtájt ismerkedtem meg remek barátommal, Kazinczy Ferenccel. Még emlékszem milyen csökönyösen hitt nyelvújító szavaiban. Egyszer ezt kérdezte egy báltermi esten:

• Hol található a megkönnyebbülészeti körbegugolda? - Persze erre mindenki csak értetlen arcot vágott.
• Uram, Ön a toalettet keresi esetleg? – kérdezték tőle.
• Természetesen, de mi ez az irodalmiatlan szó „toalett”? Ugyan már! Irány a modern magyar nyelv! – felelte költő barátom.

Az emberek többsége megkukulva hallgatta a költőt, aki szépen elsétált az illemhely felé.

Sok év után életem a csúcsok felé lépkedett a bécsi ranglétrán. Az ezerhétszáznyolcvanas évek, de csodálatosak is voltak! A szabadkőműves és a bécsi elit páholyokba egyaránt bejáratos lettem. Vére feketeként is felemelt fejjel róhattam az utcákat. Nézhettem a még mindig rabul ejtő palotákat és hidakat.

Azután engem is utolért az idős kor, majd ’96, mikor is elkapott a gutaütés, vagy viccesebben mondva megütött a szél.