Amidőn a műtét
Egyre közeledett,
Tihamérnak félelme,
El-el kerekedett.

Bízott az orvosban,
Bízott az magában,
Hogy hamar felépülvén,
Még csatába állhat.

Mert bizony ezt,
Tervezte ő vala,
Hogy veszett cinkosait,
Megbosszulja vala.

Rámegy a törökre,
Ha addig is él,
Nem szegheti kedvét,
A kiontott vér.

Hisz azért megy,
Hogy sok-sok vért ontson,
Bosszúnak vágyából,
Sok harcot forrasszon.

Becsvágy övezi őtet most,
S dicsőség övezi őt majdan,
Hogy bosszút ő álla,
Halott, hős katona társain.

Amint fekszik,
Amint elgondolkodik,
Bejön a doktor,
s megmondá mindent:

Mindjárt jön a műtét,
Kérem nyugodjon meg,
Sokat aludt éjjel,
Ez egy megszokott tünet.

De most kérem uram,
Ne mozogjon semmit,
Azzal a lendülettel
Injekciót döfött Tihamérba.

Tihamér visított,
Ez olyan nagy fájdalom,
Mit csatákban sem élni
Meg soha még a messziségben.

De nem vala ideje,
Sokat ezen gondolkozni,
Fejét a párnára
Most lehajtja, ni,

Majd menvén a műtőbe,
Már nem érzett semmit,
A szél se simogatta,
A nyitott ablakból.