Hallottatok-e már Petőfi Sándorról?
Az én történetem róla fog szólni. El is kezdem mesélni. Réges-régen az 1900-as évek elején kezdődött a mesém egy bérházban, pontosabban a bérház pincéjében lévő lepukkant vegyesboltban, ahol egy nagyon öreg ember árult. Szegény már alig vánszorgott, de dolgoznia kellett, mert a nyugdíjából nem tudott volna megélni. Ez az árus a kapucniját a fejére tolva lehorgasztott fejjel árult. Egy napon aztán bemegy a boltjába egy tinédzser (aki egy körözött bűnöző, de ezt a boltos nem tudja).
- Üdvözlöm Önt a vegyesboltomban, csak válogasson kedve szerint.
- Áhh, szóval csak válogassak? - azzal felkap egy hatalmas üveg bort és kiiszkol a kapun.
- Jaj ne, ez egy tolvaj! S pont a borom vitte el, édes Istenem!
Bemászik egy rejtekcsapóajtón, ami a csatornába vezet, orrfacsaró bűz fogadja őt. Megy mendegél, mígnem egy csatornafedél alá ér. Olyan 100 méterre lehet a boltjától, s ekkor hall valamit.
- Óh de jó, elloptam ezt a nagy üveg bort!
A boltos azonnal megérti, hogy a rabló ott van a csatornafedél közelében. Hatalmas erőlködés közepette kinyitja a fedőt. Ott áll előtte a tolvaj. A boltos lehúzza a pulóverét. Leveszi a kapucnit és egy ráncos, de mégis bölcsnek tűnő fej bukkan elő. A boltos meglát az utca végén egy rendőrt.
Eszébe jut egy agyafúrt gondolat, felkap az út széléről egy fadarabot és megdobja vele a rendőrt. A zsaru erre szembefordul a boltossal és a tolvajjal. Rémlik, hogy azzal a körözött bűnözővel áll szemben, aki egy hete szökött meg a börtönből. A zsivány is észbe kap és futásnak ered, a rendőr pedig utána. A boltos csak néz ki a fejéből, majd meglát egy faszekeret és azt úgy húzza be az utcába, hogy elállja a tolvaj útját. A tolvaj meglátja a szekeret és rögtön tudja, hogy azt neki állították csapda gyanánt. Próbál is átmászni rajta, de nem sikerül neki. Aztán egyszer csak megérkezik a zsaru a társaival, s elállják az utca másik végét is. Bekerítik a tolvajt, a zsaru és a boltos odamegy hozzá, majd a rendőr megbilincseli a bűnözőt.
-Maga állította el az útját a szekérrel?-kérdezi a zsaru.
-Igen-feleli a boltos.
Azzal megfogják a tolvajt és elindulnak a rendőrségre. A rendőrségen nagy volt az öröm, amikor átvették az tőlük a bűnözőt, a boltost a jutalommegadó pulthoz vezették.
- Neve? - kérdezte a pult mögött álló rendőrtizedes.
- Petőfi Sándor – válaszolta az öreg.
- Na ne higgye el, hogy én ezt beveszem! Akkor tudnia kellene az összes Petőfi verset, s különben is: ő már rég meghalt.
Az öreg elkezdte szavalni Petőfi verseit.
„Egész uton - hazafelé -
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?
Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.
S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.
S a kis szobába toppanék...
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanúl...
Mint a gyümölcs a fán.”
- Jó, jó elég! - mondta a rendőrtizedes. - Nem elég hogy lexikonként tudja a verseit, megkérdezzük a fiát, Petőfi Zoltánt, majd ő igazságot tesz.
Fél óra múlva odakísérik elé a fiát. Petőfi Zoltán nagyot néz rég nem látott apjára. Ugyanaz a szem, ugyanaz az az anyajegy, ugyanaz az az arc.
- Édesapám! - mondja és átöleli. Ebből a rendőrök is rájöttek, hogy ő az.
Van -e valami kívánsága?-kérdezi a rendőrtizedes.– Azt teljesítjük magának.
- Mivel tudom, hogy Júliám meghalt, azt kérem, hogy hadd lakhassak együtt a családommal egy nagy házban, ahol van kert, hogy öregkoromra is maradjon valami teendőm. - mondja a költő.
- Tudja mit! Van egy ilyen ház a közelben, amire maga vágyik, és azt a sok fontos tettéért amit a hazáért tett megveszi magának a rendőrség. Később meg is vették a házat és azóta az egész család ott él.
A tolvajról annyit, hogy a legkivilágítatlanabb cellában, ahol még a szamárkóró sem nyílik ki, raboskodik élete végéig, de ez már egy másik történet.
